Mi az a mikroműanyag?

Néhány szó a műanyagokról

Könnyű, sokrétűen felhasználható, olcsón előállítható, strapabíró. Ezekkel a nagyon előnyös jellemzőkkel bírnak a műanyagok, így nem véletlen, hogy a felfedezésüket követően az előállított mennyiség az 1930-as 1940-es években induló tömeggyártástól kezdődően folyamatosan nőtt, egyre több alkalmazásban váltották ki a konvencionális anyagokat (pl. fa, fém), manapság pedig már évente 300 millió tonnányit termelnek belőlük.

A mai modern technikával és különböző „okoseszközökkel” behálózott világunkban már nélkülözhetetlen anyagoknak tekinthetők, és már nem csak a „kütyük” nagy része készül műanyag alkatrészekből, hanem az épületszigeteléstől kezdve a gyógyszerek és élelmiszerek csomagolásán keresztül a csatornacsövekig vagy az autókig életünk minden pillanatában jelen vannak.

A sokoldalúságuk mellett az a tény is kedvez az elterjedésüknek (Európában a legnagyobb felvevő piac a csomagolóipar, az összes termék 40%-t itt használják fel), hogy legtöbbjüket csak egyszer használjuk fel.

Amint kibontottuk a terméket, a csomagolás funkcióját veszti, egyszerűen kidobjuk, hogy ne zökkenjünk ki a társadalmunkra egyre jellemzőbb rohanó életformából.

A műanyagok mindennapjainkban betöltött immár nélkülözhetetlen szerepét jól mutatják a számok:

• Magyarországon 2015-ben több mint 1,6 millió tonna műanyagot gyártottak (50%-t exportra), míg a műanyaggyártás világszinten eléri a 300 millió tonnát.
• Az Európai Unióban 24 millió tonnát csak csomagolásra használnak fel.
• Az évente megtermelt 300 millió tonna műanyagnak csak mintegy 10 százalékát hasznosítják újra, a többi hulladék, a becslések szerint pedig ebből évi több százezer tonnányi kerül a környezetbe.

Mi történik a műanyaggal a felhasználása után?

Az egyre növekvő problémát a társadalom évtizedekkel ezelőtt felismerte, és arra is rájött, hogy újrahasznosításukkal pénzt és erőforrást takaríthatunk meg.

Ennek ellenére a műanyagok reciklálása még mindig igen alacsony hazánkban (az összes hulladék kb. 1/5-e), de más európai országokban sem tökéletes (még Norvégiában is csak kb. 37%).

A fennmaradó hányad egy részét hulladéklerakókba helyezik vagy elégetik, áramot és távhőt generálva.

Hazai viszonylatban ezek az arányok 60 és 40%, a nyugati országokban a lerakást teljes mértékben energetikai hasznosítással váltják ki.

A szakszerű hulladékkezelésen túl viszont sajnos nem kis mennyiségben műanyagok kerülnek a környezetünkbe (talajba, vizekbe).

Ahogy nevük is mutatja, a műanyagok előállítása szintetikus úton történik, polimerizációval.

Legelterjedtebb műanyagtípusok a hosszú szénláncvázú polietilén (PE), polipropilén (PP), polivinilklorid (PVC), polietilén-tereftalát (PET) és a polisztirol (PS).

Miért olyan ellenállóak?

Pontosan a kémiai szerkezetük, amely oly stabillá és ellenállóvá teszi őket, okozza azt, hogy a műanyagok kevéssé fogékonyak a környezetben előforduló lebomlást okozó folyamatokra, amelyeket elsősorban a szemmel láthatatlan szorgos dolgozók, azaz a mikroorganizmusok (baktériumok, mikroszkopikus gombák) végeznek.

A mikroorganizmusok gyakorlatilag képtelenek a környezetbe kikerülő műanyagok lebontására, azt nem tudják tápanyagként hasznosítani és átalakítani.

A műanyagok a kémiai folyamatokkal szemben is igen ellenállók, oxidációjuk is nagyon lassan következik be.

Miért veszélyesek?

A hosszan tartó és egyre növekvő környezetszennyezés mellett egyes komponensek sokszor már rendkívül kis koncentrációban is maradandó változásokat hoznak létre az életközösségek genetikájában, csökkentve a szaporodási képességet és növelve a mutációk számát.

Tovább aprózódva bekerülnek a táplálékláncba is, felhalmozódhatnak a magasabb rendű élőlényekben, és a jövőnkre nézve szinte beláthatatlan veszélyforrást jelentenek.

A műanyagok az alap polimeren kívül elképzelhetetlenek stabilizátorok, lágyítók, égésgátlók, színezők és egyéb adalékok nélkül, különben nem lehetne ugyanabból az anyagból a kemény PVC cső vagy a könnyen hajlítható PVC padlólap.

Nem csak sokoldalú felhasználhatóságukat, de ellenállóságukat is az adalékok adják.

2006-os adatok alapján a legnagyobb mennyiségben felhasznált adalékok az Európai Unióban a lágyítók (1,5 millió tonna) és égésgátlók (0,5 millió tonna).

A hormonháztartást zavaró hatással gyanúsított biszfenol-A csak polikarbonát termékekben található meg, PET palackból kioldódása nem képzelhető el, azonban ez utóbbiakból a ftalátok kioldódhatnak.

A Tisza szennyezésére és élővizeink védelmének fontosságára kívánja felhívni a figyelmet a PET Kupa, amelynek során az önkéntesek 45 ezer műanyagpalacktól tisztították meg a Felső-Tisza ártéri erdőit.

A  Eurofins Analytical Services Hungary munkatársai mintát vettek az egyik leginkább szennyezett partszakasz vizéből, és az eredmények sajnos igazolták a szervezők és a független laboratórium munkatársainak félelmét: a műanyagpalackokból is kioldódó anyagok, a ftalátok hat vizsgált vegyületéből három is jelen volt a mintákban

Beszéljünk végre a mikroműanyagokról!

Amint arról már feljebb olvashattak, a folyamatosan növekvő globális termelés eredményeként egészen elképesztő mennyiségű műanyagot halmoztunk fel a bolygón.

A környezetbe kikerült  műanyaghulladékok döntő többsége nem bomlik le, hanem nagyon apró részekre esik szét. Viszont ugyanúgy műanyag, csak láthatatlanul még veszélyesebb, mint előtte.

Mikroműanyagnak az 5 mm-nél kisebb, a környezetbe kerülő műanyagdarabokat nevezik. Természetes vizeinkbe két fő úton kerülhetnek be: a szintetikus szövetből készült ruhák mosásából és a kozmetikai szerekből (ezekbe szándékosan tesznek apró műanyaggolyócskákat), valamint a környezetben jelen lévő műanyaghulladékok (például az autógumi, szigetelések) fizikai-kémiai aprózódása útján.

A műanyaghulladékok aprózódásából keletkező, 5mm-nél kisebb mikrorészecskéket az 1970-es években figyelték meg először, de csak a 2000-es évektől kezdődően kerültek fokozottabban a figyelem középpontjába. Ezeket másodlagos mikroműanyagoknak nevezik, hiszen azok nem rendeltetésüknél fogva ilyen méretűek. Speciális csoportjukként fogható fel a hétköznapi életünk során használt tárgyak kopásából eredő mikroplasztik-szennyezés; az autógumik kopása és a szintetikus szövetből készült ruhák mosása is hozzájárul a környezetterheléshez.

Előfordulásuk kutatása az utóbbi 5-10 évben a tudományos érdeklődés középpontjában áll, azonban eddig elsősorban tengeri környezetben hajtottak végre vizsgálatokat. Különböző kutatócsoportok ugyan már európai folyókban és tavakban is végeztek néhány vizsgálatot, azonban Közép-Kelet Európában eddig a mikroplasztikok jelenlétére csak következtetni lehetett a nagy mennyiségű, szemmel is látható, a vízen úszó, illetve a talajokon szerteszét heverő hulladékból.

A mikroműanyagok vizsgálatával Magyarországon egyedüliként foglalkozó és környezeti vizsgálatok területén piacvezető Eurofins Analytical Services Hungary. független laboratórium a PET kupa céljainak támogatása érdekében elsőként végezte el mikroplasztikok mintavételét és vizsgálatát hazánkban.

Mikroműanyagok édesvizeinkben

Az elmúlt években világszerte számos környezeti elemben leírták előfordulásukat. Az óceánokon és tengerpartokon túl európai tavakban (Garda-tó) és folyókban vett víz- és üledékmintákból is kimutattak mikroműanyagokat. Ausztriai mintavétel alapján a Duna mikroműanyag-hozama évi 1500 tonnára becsülhető. A Rajnában 11 mintavételi pont mindegyikében azonosíthatók voltak; legnagyobb koncentrációjuk az iparvidéken mutatkozott (15-20 részecske/m³). A szennyvízben koncentrálódó anyagokat a tisztítási folyamat sem távolítja el, jelen vannak az elfolyó szennyvízben is, így a szennyvíztisztító telepek koncentrált mikroműanyag szennyezőforrások (100-1500 részecske/m³).

A mikroműanyagok megjelenése felhívja a figyelmünket arra, hogy következmények nélkül nem folytatható a nagy mennyiségű műanyagtermelés, ha a hulladékok kezelése nem megfelelő, vagy nem megoldott (pl. kompozit anyagok, társított csomagolások).

Miért veszélyesek a mikroműanyagok?

Bizonyos szennyezőanyagok képesek a műanyaghulladék felszínére is kötődni. Ennek különösen akkor van nagy jelentősége, ha a műanyagok már nem palack alakban, hanem lassú szétesésük eredményeképp nagyon kisméretű részecskékben, mikroműanyagok formájába vannak jelen.

Laboratóriumi kísérletek igazolták azok káros hatását, a szennyezőanyagok megkötődését, illetve azt a tényt, hogy a szerves szennyezőkkel kialakított kapcsolat után azokat koncentráltabb formában juttatják ez élőlények szervezetébe, így még veszélyesebbek.

A tápláléklánc elején elhelyezkedő szervezetek (planktonok, kagylók, halak) táplálkozási módjukból kifolyólag véletlenszerűen fogyasztják el a mikroműanyagokat, amelyek a tápcsatornájukban gyulladásos reakciókat válthatnak ki és az egyed pusztulását is okozhatják. Laboratóriumi körülmények között vizsgálva leírták, hogy a mikroműanyagok a tápcsatornából bekerülhetnek kagylók (Mytilus edulis) és rákok (Carcinus maenas) keringési rendszerébe valamint szöveteibe, továbbá a táplálékláncon keresztül a magasabb trofitási szintű (a táplálékláncban feljebb elhelyezkedő) élőlényekbe jutnak. Az ehető kékkagyló közvetlen emberi fogyasztásban elterjedt, így a mikroműanyagok transzportja itt sem kizárható.

Természetes körülmények között élő halak esetében eddig a tápcsatornából jelentették előfordulásukat, élelmezésre alkalmas fajoknál (tőkehal, lepényhal). Ez újabb kockázatot jelent az élelmiszereink minőségére. Franciaországban a hazánkban is előforduló fenékjáró küllő (Gobio gobio) egyedeiben találtak mikroplasztikokat.

Nem csak a fogyasztásukból eredő fizikai sérülések jelentenek kockázatot, de a vizekbe és az élőlények szervezetébe is egyaránt szivároghatnak káros vegyületek a műanyagokból. Tipikusan ilyenek a gyártás során használt toxikus vagy hormonháztartást zavaró anyagok (biszfenol-A, ftalátok és polibrómozott-difenil-éter égésgátlók). Az adalékokban hordozott kockázaton túl kémiai tulajdonságuknál fogva ezek az anyagok képesek arra, hogy felületükön megkössék a vizekben amúgy is jelen lévő szennyezőanyagokat (pl. policiklikus aromás szénhidrogének – PAH-ok, poliklórozott bifenilek, DDT), azok így a környezeti előfordulásuknál jóval koncentráltabb formában jutnak az élőlények szervezetébe.

A mikroműanyag hatása az állatokra, az emberekre és az élelmiszerekre

A nagyméretű PET-palackok ugyan nem képesek bekerülni a táplálékláncba, a fizikai-kémiai hatások során aprózódó műanyagok azonban igen. A mikroműanyagok már anyagukban is kémiai veszélyt hordoznak, ám mivel képesek a vizekben jelen lévő szerves szennyezők megkötésére, így azokat koncentráltabb formában juttatják az élőlények szervezetébe. Ezt igazolják az európai édesvizeken végzett kutatások eredményei, illetve a Duna ausztriai szakaszán nemrég mért értékek, amelyek jól mutatják, hogy a szennyezés Magyarországot is érinti.

Az utóbbi években Németországban többször vizsgáltak különböző élelmiszereket. Különböző palackozott sörökben kimutatták előfordulásukat, a szennyezés feltételezett forrása a gyártási folyamatokban alkalmazott szűrők, vagy a gyártó soron dolgozók szintetikus ruházatából származó műanyag szálak. Alapvető élelmiszerünkben, az ivóvízben is előfordulhatnak ezek az új szennyezőanyagok. Átlagosan 1 m³ ivóvízben 7 mikroműanyag darabot azonosítottak német vízművekben. Valószínűsíthető, hogy ezek a vízkezelési technológia során kerültek bele, nem pedig a vízadóból származnak.

Külföldi vizsgálatok szerint akár 5-110 µm-es részecskék is átjuthatnak a bélfalon, és kimutathatók a kutya vénákban, viszont csak a legkisebb, 1,5 mikrométernél kisebb részecskék hatolhatnak be a szervekbe.

Sajnos, erről a területről rendkívül hiányosak az ismeretek és a humán metabolizmusra való hatásukról semmiféle ismerettel nem rendelkezünk. Az viszont közismert tény, hogy a hagyományos csomagolóanyagokból (élelmiszerekkel érintkező anyagok) a vegyületek – különböző mértékben – bejutnak az ételbe. Egy tanulmány becslése szerint élelmiszereinkbe 1 µg/kg szint alatt több mint 50.000 molekula vándorolhat át, a csomagolóanyagokból az élelmiszerekbe kerülő vegyületek kimutatása, mennyiségi meghatározása, a folyamat megfelelő modellezése pedig továbbra is nagy kihívást jelent az EU-ban az analitikus és toxikológus szakemberek számára.

A mikroműanyagok az állatok tápcsatornájába jutva önmagukban is veszélyesek, de mivel különböző szennyezőanyagok tapadhatnak meg rajtuk, az emberre nézve is kockázatot jelentenek, hiszen a tengeri halak, kagylók az élelmiszerláncba is bekerülnek.

Az analitikusok felhívják a figyelmet arra, hogy a felszíni vizek mikroműanyag-tartalma az emberi egészségre jelen ismereteink szerint közvetlen veszélyt nem jelent, a folyó vízitúrázásra, és a kijelölt strandokon fürdésre továbbra is alkalmas. A problémával a hosszú távú káros hatások elkerülése végett azonban mindenképpen foglalkozni kell.

 „Kísérleti úton bizonyították, hogy egyes műanyag adalékok képesek hormonháztartást zavaró hatást kiváltani emlős tesztszervezetekben, sőt megjelenésüket már emberek szervezetében is ki lehet mutatni”

A pozitív kezdeményezések (Ocean Cleanup Project) ellenére a mikroműanyagok hosszú távon egyre nagyobb veszélyt jelentenek a környezetre. Mindennél fontosabb tehát azok vizsgálata, a pontos határméret meghatározása az eltávolíthatóság vizsgálata során, amelyhez az NKE-n hidrodinamikai modellt dolgozhatnak ki.

Milyen szabályok vonatkoznak a mikroműanyagokra?

Egyelőre semmilyenek. Legalábbis az Európai Unióban nem, pedig a tengeri műanyaghulladékok kérdését és a kozmetikumok mikroműanyag-tartalmát élénk politikai vita övezi. Bár létezik jogi lehetőség az önkéntes jelölésre (ökocímke), és a kozmetikumok esetében is megalkottak egy egységes szabályrendszert a termékek forgalomba hozatalára, ebbe a mikroműanyagok azért nem illeszthetők bele, mert a szabályozást (REACH) konkrét vegyületek engedélyezésére dolgozták ki, a „műanyag” gyűjtőfogalom itt nem értelmezhető.

Az EU mindazonáltal még az idén törekszik egy egységes műanyag stratégia kialakítására, amelyben a fosszilis alapanyaggyártás hulladékgyártáson belüli csökkentését, az újrahasználat és hasznosítás elősegítését, a műanyag szennyezés csökkentését tűzi ki célul.

Laboratóriumi kísérletek igazolták azok káros hatását, a szennyezőanyagok megkötődését, illetve azt a tényt, hogy a szerves szennyezőkkel kialakított kapcsolat után azokat koncentráltabb formában juttatják ez élőlények szervezetébe, így még veszélyesebbek.

Hogyan vizsgálják a mikroműanyagokat?

A legtöbbet vizsgált környezeti elem jelenleg a víz, de szennyvizek, üledékek, vízi élőlények és élelmiszerek vizsgálata is egyre inkább a figyelem középpontjába kerül. A téma még a tudományos kutatás berkeiben is nagyon új, így kidolgozott szabványok híján többféle módszert alkalmaznak. A környezetanalízisben élen járó laboratóriumok – így az Eurofins Analytical Services Hungary  - például egy speciális mintavételi technikát dolgoztak ki; viszonylag rövid idő alatt tudnak relatíve nagy térfogatú vizet átszivattyúzni egy 100 µm-es szűrőn. Az így keletkező mintából a laboratóriumban a szerves szennyeződéseket (pl. a szűrőn fennmaradó természetes üledék) oxidálják, majd a műanyag részeket sűrűségük alapján szeparálják. Egy speciális, infravörös spektrométerrel felszerelt mikroszkóppal megállapítható a műanyagok típusa és mérete.

A mintavétel során az alapelv a víz térfogatának csökkentése, ami lehetővé teszi, hogy nagy térfogatú mintából (több m³) csak a szilárd anyag kerüljön a laboratóriumba, ami a további kezelést megkönnyíti. Folyók és tengerek mintázásához neuszton- vagy planktonhálót használnak 300 µm-nél nagyobb pórusátmérővel. Ez az eszköz csak víztestek felszínén történő mintavételre alkalmas, a szennyvíztisztító telepeken alkalmazott mintavételi eljáráskor 1m³ szennyvizet szivattyúznak át egy szűrőn, ugyancsak a térfogatcsökkentés céljából, míg az üledék-mintavétel során a térfogat csökkentése már nem cél, hiszen ilyen esetben eleve szilárd anyagból indulnak ki.

A mintavételt követő előkészítési lépés a műanyagrészecskék vagy -szálak különválasztása az üledéktől és szerves anyagoktól (pl. növényi részek), amelyek zavarnák az azonosítást. A mintaelőkészítés utolsó lépésében a műanyagrészecskéket alumínium-oxid vagy arany szűrő segítségével választják el.

A mikroszkópos képeken gyakran szerves szennyeződések is láthatók, ez is azt mutatja, hogy a szerves anyagok kiküszöbölése nehéz, a jó mintaelőkészítés pedig az egyik legfontosabb lépés.

Azonosítás és szabályozás

A mikroműanyagok azonosítása a spektroszkópia elve alapján történik. Ennek lényege, hogy a különböző műanyagok eltérő energiaelnyelése alapján határozzák meg azok típusát. Ezek a módszerek optikai mikroszkóppal kombinálva alkalmasak különböző részecskék méretének, struktúrájának és anyagfajtájának meghatározására.

A mikroműanyagok vizsgálatára az Eurofins Analytical Services Hungary kidolgozott módszer legnagyobb erénye, hogy magában foglalja a mintavételt, a mintaelőkészítést és a vizsgálatot is. Egészen 15 µm méretig (ez egy átlagos hajszál vastagságának a negyede) képes azonosítani a műanyagrészecskéket .

Az új módszer kétségtelenül nagy lépés a mikroműanyagok detektálása terén, ám ahhoz, hogy a különböző helyen létrejövő eredmények összehasonlíthatóak legyenek, először is szükséges egy egységes definíció megalkotása a mikroműanyagokra (pl. szükséges-e egy alsó mérethatárt bevezetni a maximum kritérium 5 mm-en túl, és párhuzamosan megalkotni a nanoműanyag fogalmát, vagy sem). Ez a differenciálás nem lenne szükségszerű, ha a mintavételi módszerek szabványosítva lennének, ezenkívül az azonosítási módszerek is sokfélék, a számszerűsítéshez pedig szükséges lenne egy olyan módszert fejleszteni, amely figyelembe veszi az azonosított mikroműanyagok szemcseméret-eloszlását.

A szabványos módszerek lehetővé tennék az adatok nemzetközi validálását.

Az édesvizekre külön hangsúlyt fektetve a tudomány jelen állása szerint sürgős fejlesztéseket kellene végezni többek között a mikroműanyagok édesvízi előfordulása, illetve forrásainak és sorsának monitorozása, a mikroműanyagoknak való kitettség értékelése terén, és újszerű keretrendszert kellene kidolgozni a mikroműanyagok kockázatbecslésére.

A mikroműanyagokra vonatkozó jogi szabályozás első lépése lehetne a mikroműanyagok, mint környezeti jellemzők monitorozásának beemelése a Víz Keretirányelvbe (20/60/EC). Ennek szükségszerűségét az is alátámasztja, hogy a problémakört már leírták az Európai Tengervédelmi Stratégiáról Szóló Keretirányelvben (2008/56/EC).

Mi lesz a globális szennyezés sorsa?

A fentebb leírt probléma egyelőre beláthatatlan következményekhez vezethet a jövőben. A már meglévő műanyagszennyezés felszámolása – különös tekintettel annak természetére és mennyiségére – jelenleg nehezen elképzelhető.

A mikroműanyag-szennyezés megismeréséhez további kutatásokra, illetve a fentebb leírt módon robosztus adatok gyűjtésére van szükség a hatáselemzéshez. Ezen anyagok megfigyelését célszerű mihamarabb integrálni a hosszú távú monitoring programokba, így pl. az EU Víz Keretirányelvbe (2000/60/EC).

A további szennyezés megelőzése érdekében csökkenteni kell a felhasználást, és növelni az újrahasználat és újrahasznosítás arányát. Jó példa, hogy világszerte több országban korlátozzák a műanyagszennyezéshez nagymértékben hozzájáruló műanyagzacskók (hivatalos elnevezéssel: vékony falú műanyag hordtáskák) használatát (pl. Kína, India). Az Amerikai Egyesült Államokban több megyében (főként Kalifornia és Hawaii államban) totális tiltást alkalmaznak. Olaszországban csak lebomló alapanyagból előállított bevásárlótáskák használhatók 2011-től. Idén már Franciaországban is törvény rendelkezik a műanyag zacskók használatának beszüntetéséről. A magyarországi felhasználásra is hatással lesz az EU 2015/720 irányelve, mely kötelezi a tagállamokat, hogy az elkövetkező években jelentősen csökkentsék a vékony falú (<50 µm vastagságú) műanyagzacskók felhasználását.

Ugyan az utóbbi intézkedések reménykeltőek, a mikroműanyagok száma mégis évről évre jelentősen növekszik, a mérés, laboratóriumi vizsgálat tehát egyre inkább a figyelem középpontjába kerül.

Mikroműanyagok hazánkban

A mikroműanyag előfordulásának kutatása az utóbbi 5-10 évben a tudományos érdeklődés középpontjában áll, azonban az édesvizekről világszerte nagyon kevés adat áll rendelkezésünkre, és ezek mintavételezése a jelentős mennyiségű lebegőanyagok és hordalékok, illetve a nyári időszakban jelentkező algavirágzások következtében sokkal nagyobb kihívás lehet, mint az óceáni mintázás.

Néhány európai vizsgálat után az Eurofins Analytical Services Hungary a PET Kupa során vett mintát a felső Tiszából, és a laboratóriumi vizsgálatok eredményeképpen a 300 mikrométernél nagyobb darabok közül közel 5, a 15 mikrométernél nagyobbaknál azonban több, mint 60 részecskét találtak köbméterenként.

Az Eurofins Analytical Services Hungary munkatársai az elmúlt években már kidolgoztak egy olyan módszert, amelynek segítségével az eddig globálisan alkalmazott 300 mikrométeres (µm-es) határ helyett már 15 µm-ig lehet azonosítani a mikroműanyagokat.

A magyarországi környezetvédelmi gyakorlatban történelmi pillanatnak tekinthető a Tiszán elvégzett sikeres mikroműanyag-mintavétel.

Az eredmények szerint a Tiszában köbméterenként 4,9 db 300 mikrométernél nagyobb, de 2 mm-nél kisebb, míg 62,5 db 15 és 300 mikron közé eső részecske található. Ezek az adatok a nemzetközi eredmények tükrében is jelentősek, hiszen a 300 mikrométernél nagyobb tartományban a Duna ausztriai szakaszán 0,3 részecskét, olaszországi tavakban 1-4 részecskét, míg a Rajna iparosodott szakaszán 15-20 részecskét mutattak ki köbméterenként.

Az adatok tükrében valószínűsíthető, hogy több millió mikroplasztik úszik le a Felső-Tiszán óránként! Az eredmények is megerősítik azt a feltételezést, hogy a kisebb méretű mikroműanyagok jóval nagyobb mennyiségben fordulhatnak elő a környezetben, így fontos a módszerek olyan irányú fejlesztése, hogy ezeket is megfelelően tudjuk mintázni és mérni.

A leggyakoribb kimutatott műanyagfajták a polipropilén, politetrafluoretilén (teflon) és a polietilén voltak. Az üledékminták eredményei alapján 1 kg tiszai üledék átlagosan 1,76 db mikroplasztikot tartalmaz. Ezek az infravörös mikroszkópos eredmények értelmében politetrafluoretilén és polisztirol részecskék voltak.

Természetesen ebből az egy mérésből nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Jelen pillanatban globálisan sem állnak egységes adatok rendelkezésünkre a mikroműanyag-szennyezés hatásainak felmérésére. Ennek ellenére több tanulmányban is megkongatták a vészharangot, hiszen kimutatták, hogy bekerülhetnek az élőlények tápcsatornájába és szöveteibe, ott fizikai úton különböző elváltozásokat okozhatnak. További kockázatuk a műanyaggyártás során használt adalékok (pl. biszfenol-A, ftalátok) kioldódása, illetve a környezetben jelen lévő perzisztens (le nem bomló), valamint rákkeltő szerves szennyezőanyagok (pl. DDT, policiklikus aromás szénhidrogének – PAH-ok) megkötése a mikroműanyagok felületén.

PET Kupa

A Természetfilm.hu Egyesület kezdeményezésének legfőbb célja a Tisza megtisztítása, amelyhez úgy járul hozzá, hogy a szemétszedést, a hulladék szelektálását és újrafelhasználását szórakoztató, inspiráló tevékenységgé teszi. A PET Kupa egy egész évben zajló rendezvény, a hónapokon át tartó hulladékszedési szakaszt egy újrahasznosítási fejezet követi, amelynek során a résztvevők a hulladékból hajókat építenek. Miután a PET-hajók megépültek, elindul a hosszú távú folyami hajós verseny.

A Tiszán folyamatosan rengeteg PET-palack úszik, e műanyaghordalék egy részét a folyó az áradásokkor lerakja a partjain. A szennyeződés döntő mértékben Ukrajnából érkezik. Látjuk is, ahogy sorra pakoljuk be a zsákokba a palackokat: mindegyiken kivétel nélkül cirill betűs felirat.

Nem csak ásványvizes palackokat találunk, van itt minden a joghurttól a samponon át a gépolajig. Ráadásul iszonyatos mennyiségben. Ahogy egyre beljebb haladunk az erdőben, már szinte térdig ér a szemét. A palackok mellett találunk konzervdobozt, villanykörtét, gumipapucsot, kézi- és focilabdát is.

Szeretnénk ugyanis kideríteni, hogy milyen nyomot hagy a természetben ez a sok műanyag és az általuk hozott sok más szennyeződés.